Hiányzol. Nem hittem volna. Bárcsak bízhatnék mindent a szavaimra! Elolvasnád őket, mindent könny követ. Rájönnél, hogy mennyire szerettelek, és hogy nagyon becsültelek. Mostmár nem hiszek a nyelved járásában, mert a hazudáson kívül nem jó másban. Csak hitegetsz, de igaz szavat nem fecsegsz. Mocskosak a szavaid a hamisságtól, s szemeid sem sírtak még csalódástól.
Nézz rám! Miért nekik hiszel? A lelkedben akkora súlyt viszel! Válaszút elé állítottak, döntésedben befolyásoltak. Nem számítasz nekik, csak mint trófea. Tettem volna én ilyet valaha? A legjobb barátomat vesztem el, amiért szerinte senki nem felel. Így nem lehet, de ezt nem tudja, mert legjobb barátnője neki a jót akarja. Nem mondom el neki, hogy ez milyen rossz. Nem leszek én a gonosz! Túl sok fájdalmat kaptam, és jártam már magányban. Nem lesz újdonság, de bárcsak ne lenne viszontlátottság! Amikor egy röpke időre boldog lehettem volna, mindennek rosszra kellett fordulnia. Szövetkezik ellenem az ég, de nem kell a segítség. Annyira fáj, nem leírható, mert nem csak ő a gondadó. Annyi a baj egymás után! Sajnos egyik a másik hátán.
Mikor rám nézel, tudom, hogy ott vagy nekem, de teljesen el nem hihetem. Mert köztünk miattuk föld és ég, pedig nekem te vagy a segítség. Szükségem van rád, de nem vagy ott mindig, pedig nem kellettél nekik eddig. Hiszel nekik, mert fontosak, de vajon igazat is mondanak? Kizárt, de szeretlek, ezért soha nem feledlek. A legjobb barátomat veszik el tőlem, pedig már így is darabjaimra törtem.
Nem értem, bár sokszor átélem. A fájdalom egy csalogató mező, ám a jótól nem megkülönböztethető. Néha nincs ki vezessen tovább a helyes irányban, ezért könnyen elveszünk a homályban. Nincs fény, hogy megtörje a sötétség félelmetes alakját, s zongoraszó elégítené ki az ember majdnem minden hiányát. Mikor szürke minden, elvesznek a színek; már csilingel a csengő:"Rossz mezőre lépek.". Előbb nem tudjuk, hogy hova tesszük a lábunk, aztán meg már a jó után sóvárgunk. Nem találok magyarázatot, ámbár szeretnék, de ha sikerülne; nem is emberi lény lennék.
Mikor azt hiszed, rosszabb nem lehet, még nem ismered teljesen az életet. Aztán megtanulod értékelni a boldogságod, s a fájdalom szelének nem nyitod ki ablakod. Rájössz, hogy beszökik az ajtón, mikor beengedsz valakit, de olykor észre sem veszed, egyszer csak megvakít. Ráébredsz, hogy nincs tökéletes, mindez csak ideiglenes. Mikor nem lehetne jobb, meghallod a dudaszót, s már támasztod is a nyílászárót. Nem akarod beengedni, de képes apró rést találni. Beköltözik a szívedbe, s visszajár életedbe. Ez a fájdalom, a legnagyobb hatalom...
xx Tike
