A fájdalom nem rémálom - bár az lenne. Csak tudnám; mi költözött akkor a szemedbe. Megfertőzte pillantásod. Ha nincs is ott barátnőd elhagyod? A szeretet megmarad, szerintem örökre, de nem fészkeli magát mindkettőnkbe. Csak egyet akarok, nem nagyot: ha látlak arcodon egy nyomatot. Én hagyjam ott tenyerem formáját, hogy érezhesd szívem fájdalmát. Ha nem nagy kérés, erőt szeretnék, csak úgy a szemedbe néznék. Tudhatnád, velem ne játssz újra, nem éri meg akár ezer próba.
Kiteszem érte a lelkem, miközben fáj tőle a fejem. Kihasznál, játszik velem - nem tehetek róla, szeretem. Legjobb barátnak hittem. Már tudom; nem jól tettem. Félelembe burkolózok, ezek szerint semmit nem tudok. Minden apró részlet a kezében. Vajon nyomot hagy majd más életében? Ha elmondja titkaim mindenkit elvesztek, míg egyedül lassan belebetegszek. Egy személy a pillanatnyi világ, még ha sok szabályt át is hág. Nem lehet az enyém soha, de mindig ott az a 'valaha'. Ha valaha valaki ilyen volt, rám hasonlítva mely szakadékba hullt? Melyik alját látom majd meg? Legjobb barátnőmtől minden dőlöngve remeg. Ott az a sok év mögöttünk, amikor még mindenen röhögtünk. Nem akarok hozzászólni - de megéri mindent kockáztatni? Zárjuk le, drága: tudom: nem szereted, de ez tovább nem a te történeted.
Törött üveg a lábam alatt, képes lennék rá szerelmed miatt. Rajta átkelni, aztán visszasétálni. Eddig nem találtam magam, de van sejtésem: Mondd! Hova tetted másik énem?! Remélem lesz erőd megszólalni, aztán meg nem fogsz hitegetni. Hogy öntsem szavakba? Ez az érzés lesz a halálom oka.
Elképzelni, ahogy messzi tájakon járod utad jövök rá: a végén mind elveszítve elveszettségünk leszünk jóvá. A szívünk bocsánatok és szeretet kémiája, még ha van ki nem is akarja. Ugorhatunk a Napig, de csak pár elképzelt percig. Messzesége vonzza fantáziánk, míg szépsége égeti pupillánk. Talán oda jutottál, a Nap fényében szárítkoztál. Mert könnyeid hada nedvesítette köpenyed, de mostantól a gyönyör útját követed. Lehet, hogy miattad, és még sokak okán ilyen fényes, mert látni titeket nem lehetséges. Csak hinni kell ottlétetek és megjelentek, ránk vigyáztok, mintha mi lennénk életetek. Oly furcsa ebből a szemszögből, hisz még nem néztem fel ebből a székből. Az életünk legnagyobb remekművünk, bár nem egyforma rá az időnk. A tied készen lett, és hidd el, te távoztál a legszebbel. Az én szememben fúrva-faragva nem maradtál, csak ahogy mosolyoddal hódítottál. Belém nem akasztottad karmaid, mindig azt mondtad:"Bennem higgy! Ameddig látsz nem lesz bajod, nem késed le vonatod." De most nem vagy itt. Így kiben legyen a hit? Remélem látsz és érzed hogy fáj, de suttogd el: a sorsom milyen szép táj?
Ugyanaz a hiba, sajnos már évek óta. Megbízunk, majd csalódunk. Nem jövünk rá idő közben, csak a csalódottság tükrében. Benne megtörik a fény, a csodás kín, az egyetlen mi erősít, de közben háborút hív. Ne nézzünk vissza- e mondatnak mi a tanulsága? Mert ha nem látjuk a múltat, újra átélhetjük ugyanazon kínokat. Padlóra vágnak a másik szavai, falra ken, nem kell hozzá akarni. Mégsem kell a régi időt pásztázni, sem a csalókat hiányolni. És bár tudom; könnyű mondani - de kinek jobb hinni? Az ő szavuk többet ér az enyémnél, talán mert nem voltam közelebb egy méternél. Lehet, hogy ők többet érnek a szemedben, de szerinted mit látnak a tükörben? Belenéznek vajon? Most melyikünk mondott nagyot? Ők vagy én? Sírás vagy remény?
xx Tike
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése