Szerelembe esni olyan, mintha időzített bombád volna. Ezt nem fogom tudni megmagyarázni, nem, soha. Az ilyet érezni kell. Most mégis melyik szó az, mely megfelel?! Ez egy idegesítő mókuskerék. Az rá a magyarázat, ami arra, hogy az ég kék. Nem mondtam túl sokat, tudom, de a dolgokkal reális vagyok, gondolom...
Mondanám, hogy adj még egy esélyt nekünk, de érzem, ahogy a szívünk menekül. Nem volt még olyan, hogy valaki minden szavával fényt hozzon a sötétségembe, ennek ellenére változás tört az érzéseimre. Elég erős vagyok ahhoz, hogy elengedjelek, de egy részem mindig hiányolni fog. Hiányolni téged, amivé váltunk, és az érzést mikor a világ körülöttünk forog. Nem akarok megint olyan lenni, mint mielőtt veled találkoztam. Akkor csak a napokat számoltam. A szeretet emlékezni fog ránk és a megvalósítatlan terveinkre. De vajon megyek ezzel valamire...? Talán csak felszakítom szíveink sebeit. Akartam én ezzel egyáltalán bármit? Igen. Lezárni azt, ami igaznak tűnt, mégis a porba hullt. Végül is csak felbolygattam azt, amit így hívunk: lezárandó múlt.
Mondd el nyugodtan bárkinek, hogy boldog vagyok. Persze annak ellenére, hogy a remény elhagyott. A játszi remény, amit öröknek mondanak... De ennek köszönhetem, hogy végleg vége a "lehetetlen" szónak. Már nincs mit mondanunk egymásnak, magadra vagy utalva. Itt egy nagy űr a szívemben, de még mindig nem hálóz be a gonoszság hatalma. Nem mondom, hogy jobb vagyok nálad és jobban megérdemlem, hogy boldog legyek, de veled ellentétben én nagyonis szenvedtem érte eleget. Tudod te jól, érzed drágaságom, hogy rólad beszélek, a többiektől pedig nagyon nagy elnézést kérek. Vége a lehetetlennek, már nem hiszem el neked, hogy létezik. Tudod, van olyan, aki valamiért mindent megtesz itt! Képes bármire. Nem ismeri az "ismeretlen" szót, számára nincs jelentősége. Ők a boldog emberek, akik nem azt mondják, remélem, hanem azt, hogy átélem. Nem azt mondják, hogy lehetetlen elutaznod valahová, valamiben a legjobbnak lenned, csak azt, hogy tenned kell érte, érted? Nélküled már minden máshogy alakul, de csak mert nem a "lehetetlen" hipotézisen alapul!
Meddig bírnád nélkülem? Ó, persze, bocsi, elfelejtettem. Eddig is csak akkor voltam jó, ha kellett valaki vagy valami. Miért is változott volna meg bármi? Most kellek, esdekelsz utánam. Szinte kapadozol, de emlékezz, mikor elneveztél kutyának! Más emberek után kellett néznem hogy ne őrüljek bele a magányba. Mi az, talán nem jó elhagyva? Vagy csak bekerülnél abba a társaságba, ahová beküzdöttem magam? Összetartók vagyunk és boldogok, szétszedni magunkat hagyjam? Miért kell cipelnem a múltam? Egyszer hagyj békén, csak egyetlen napra. Nem hiszem, hogy utána nagy szükségem lesz a társaságodra.
Anyukám egyszer azt mondta, hogy ne nézzek a Napba. Megtettem, és olyan volt, mintha megvakultam volna. Csak a szívem dobogása társult a fényhez, a játszi remény az életem további részéhez. Aztán egy nap megláttalak téged és hirtelen rosszabb volt. A Napba kellett néznem hogy ne legyek látványodtól "Egyszer volt...". Ütemtelenül és sietősen vert a szívem. Vajon miért látott a Nap helyén is téged a szemem? Szemeid a csillagoknál is jobban fénylettek. Térdeim látványodtól összerogyni készültek. Később hallottam a humorodról. Több akartam lenni egy ismeretlen lánytól. Néha félve rád kellett néznem, nem bírtam ki. Nem akartam az érzéseim halálát nézni. Persze mi más is történhetett volna? Mégis mit akarna tőlem a suli szépfiúja? Néha még megjelensz álmomban. Kísért az emléked, folyamatosan. Bárcsak felfigyeltél volna arra, aki a Napba nézett helyetted! Azóta is a vakító havat nézem és a fehér sapkád keresem.
xx Tikee
Mondanám, hogy adj még egy esélyt nekünk, de érzem, ahogy a szívünk menekül. Nem volt még olyan, hogy valaki minden szavával fényt hozzon a sötétségembe, ennek ellenére változás tört az érzéseimre. Elég erős vagyok ahhoz, hogy elengedjelek, de egy részem mindig hiányolni fog. Hiányolni téged, amivé váltunk, és az érzést mikor a világ körülöttünk forog. Nem akarok megint olyan lenni, mint mielőtt veled találkoztam. Akkor csak a napokat számoltam. A szeretet emlékezni fog ránk és a megvalósítatlan terveinkre. De vajon megyek ezzel valamire...? Talán csak felszakítom szíveink sebeit. Akartam én ezzel egyáltalán bármit? Igen. Lezárni azt, ami igaznak tűnt, mégis a porba hullt. Végül is csak felbolygattam azt, amit így hívunk: lezárandó múlt.
Mondd el nyugodtan bárkinek, hogy boldog vagyok. Persze annak ellenére, hogy a remény elhagyott. A játszi remény, amit öröknek mondanak... De ennek köszönhetem, hogy végleg vége a "lehetetlen" szónak. Már nincs mit mondanunk egymásnak, magadra vagy utalva. Itt egy nagy űr a szívemben, de még mindig nem hálóz be a gonoszság hatalma. Nem mondom, hogy jobb vagyok nálad és jobban megérdemlem, hogy boldog legyek, de veled ellentétben én nagyonis szenvedtem érte eleget. Tudod te jól, érzed drágaságom, hogy rólad beszélek, a többiektől pedig nagyon nagy elnézést kérek. Vége a lehetetlennek, már nem hiszem el neked, hogy létezik. Tudod, van olyan, aki valamiért mindent megtesz itt! Képes bármire. Nem ismeri az "ismeretlen" szót, számára nincs jelentősége. Ők a boldog emberek, akik nem azt mondják, remélem, hanem azt, hogy átélem. Nem azt mondják, hogy lehetetlen elutaznod valahová, valamiben a legjobbnak lenned, csak azt, hogy tenned kell érte, érted? Nélküled már minden máshogy alakul, de csak mert nem a "lehetetlen" hipotézisen alapul!
Meddig bírnád nélkülem? Ó, persze, bocsi, elfelejtettem. Eddig is csak akkor voltam jó, ha kellett valaki vagy valami. Miért is változott volna meg bármi? Most kellek, esdekelsz utánam. Szinte kapadozol, de emlékezz, mikor elneveztél kutyának! Más emberek után kellett néznem hogy ne őrüljek bele a magányba. Mi az, talán nem jó elhagyva? Vagy csak bekerülnél abba a társaságba, ahová beküzdöttem magam? Összetartók vagyunk és boldogok, szétszedni magunkat hagyjam? Miért kell cipelnem a múltam? Egyszer hagyj békén, csak egyetlen napra. Nem hiszem, hogy utána nagy szükségem lesz a társaságodra.
Anyukám egyszer azt mondta, hogy ne nézzek a Napba. Megtettem, és olyan volt, mintha megvakultam volna. Csak a szívem dobogása társult a fényhez, a játszi remény az életem további részéhez. Aztán egy nap megláttalak téged és hirtelen rosszabb volt. A Napba kellett néznem hogy ne legyek látványodtól "Egyszer volt...". Ütemtelenül és sietősen vert a szívem. Vajon miért látott a Nap helyén is téged a szemem? Szemeid a csillagoknál is jobban fénylettek. Térdeim látványodtól összerogyni készültek. Később hallottam a humorodról. Több akartam lenni egy ismeretlen lánytól. Néha félve rád kellett néznem, nem bírtam ki. Nem akartam az érzéseim halálát nézni. Persze mi más is történhetett volna? Mégis mit akarna tőlem a suli szépfiúja? Néha még megjelensz álmomban. Kísért az emléked, folyamatosan. Bárcsak felfigyeltél volna arra, aki a Napba nézett helyetted! Azóta is a vakító havat nézem és a fehér sapkád keresem.
xx Tikee
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése